Fent csillagos az ég
s a nagy, merev, titáni csendburában
parányi, zsongó darázsfészek:
a város.
Különös, buta, kis világ
hol zöngő nótát zümmögetnek
a mámoros zenészek.
Fent csillagos az ég
lent zsibong, törtet, fut, liheg,
zörög, zenél, mulat a város
és szerteszét
a nagy ívlámpák végtelen,
hivalgó, tündéri sora
vakító fényt sugároz.
Fent csillagos az ég,
de a felséges, égi, nagy csodára
még pillantást se dobnak
az emberek:
hiszen a lámpák szebbek, jobbak,
közelebb vannak, fényesebbek,
mint a csillagok.
Villogó tűzben szikrázik a korzó,
újult erővel zúg fel a zene,
kering, röpköd a parfüm-illat – –
fentről pedig ezalatt csendben,
szomorún fut le
egy meg-nem látott, remegő,
fehér, kis csillag.