A pályaudvar kövén álltam
Didergő, néma éjszakában,
Felettem lámpa ragyogott...
S amint a messzeségbe néztem,
Észrevettem egy vonatot,
Egy furcsa vonatot:
A füstöthányó, szikrázó gép
Egymással összehurkolt,
Bánat-sötétbe burkolt
Kocsikat vontatott.
Lassúdó, csüggedt mozdulással,
Unott, egyhangú törtetéssel
Jött egyre, egyre közelebb,
Míg sóhajtva megállt.
Útjában, merre járt
Körül mindent a sűrű éj vett:
Most bizonyára
Nagyon örült a lámpafénynek.
Sok éjköpenyű, szürke vándor
Szállt ki a kocsik ajtaján,
Éhesek voltak? Szomjasak?
Szívükön bánat ült talán?
Nem tudom. De az arca mindnek
Nagyon, de nagyon szomorú volt.
Aztán sípolt és fütyült a vonat
És gőzt bocsátva szerteszéjjel
Komor, döbbentő megadással
Indult tovább...
Még a nyomát is elfödte az éjjel.
Felocsudtam a látomásból
És dideregve eszembe jutott:
A sors elől vaj’ hiába futok?
Szurokfekete csillagtalan éj
Fog fedni fojtó fátyolával,
Amerre gyászos vonatom
Dübörgve tovaszáguld?
Fényért sóvárgó két szegény szemem
El lesz ítélve; mit se lásson! – ?
Mert nem jut fényhez, csak egy állomáson,
Ott is csak egy elfutó, röpke percre,
Míg szomorú, kis árva dalaim
Kiszállnak?...
Azután újra nekivágok
A feneketlen, szörnyű éjszakának?...