Bekiált a friss őszi reggel ablakomon s fölébreszt. Hallom a napfény alázuhogását s a csipogó veréb-neszt.
Hideg víz – Jó reggeli – A hónom alá aktatáska – Kezét csókolom, Édesanyám!
Gonosz tündér a kincseinket valahol messze földbe ásta: Megyek, megkeresem! Készülő házak téglasorán
lángol a nap már veresen s izomerőtől, kacagástól részeg vidám kőművesek kopácsolnak és fütyörésznek.
Csak sose legyen alkony! Csak így csengjen mindig a szívmuzsikám s ilyen frissen, ilyen nótásan rohanjak távoli kincsek után;
mindig így higyjek, így akarjak, így csaljon mindig a napsugár! (Kórusban a varjak: – Kár érte, kár!
– Kár érte, kár!) Leráztam már mindent magamról, ami sajgott, ami kötött, s lábam alatt fel-felszikrázik,
amint taposom a rögöt. Tavalyi fényképek a tűzben és hogy megcsaltak csúfosan, ostobaság és nem igaz!
(Hiszen jártak már így sokan.) Új ritmusra koppan a lábam, amit a szent jövőtől elles – – Nem iszom bort, nem cigarettázom
s nem is vagyok szerelmes. A kezem alatt ég a munka, begyógyult minden régi seb, és mellbőségem, mint tavaly,
másfél centivel szélesebb. Az uccán szívből csudálkoznak egy fütyörésző víg fiun és hajrá: most gyerünk haza:
Vár az ebéd s a studium. Megállok. Villog két szemem, mintha életet vallana – Öcsém mosolyog az ajtóban:
Befőttet készít nagymama. Egészséges jó alvás! Hanyattfekszem az ágyban, míg odakünt az őszi szél
dudorász lágyan: Aludj, álmodj, emberfia! S tán ősembernek álmodom magam, embernek, ősnek,
nagyon erősnek, ki a felsíró vad szelen át barlangjából lelkébe szimatolja az éjszaka áldott misztikumát.
Aztán csak alszik. Pihen a kéz, pihen a láb, s az ősi gyermek-lélek – Benéz egy medve. Ismeri.
Cammog tovább. Tündérek jönnek, száz parányi törpe. Karjára és combjára másznak,
táncolnak körbe, körbe, s pajzánul püfölik egymást: “Ettem-pettem pimpaláré, sárgarigó rakoncáré,
cérnára, cinegére, ettem-pettem, puff!...” ...Ez nem kultúra-gépkocsi, mely gyermek-szívünket földre taposta,
ez nem robot, nem napi posta, nem kereset, nem jogtörténelem; Csak álom, csak derű,
édes nedű, egészséges, nagy, mély lélegzetű. S az őszi szelek zümmögve dudolják:
– Aludj, álmodj, emberfia!
Cookies on Poetry Cove