Marcona, dühös, fekete,
– hej, rég kísér már, átka rég nyom! –
holdfényes falon éles árnyék,
árnyék, árnyék, az én árnyékom!
Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.
Félek, félek, hogy eltapos!
lapulok, mint a rögi-béka...
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.
Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.
De én nem tudok semmit, semmit
és nem tudom, hogy mi vagyok –
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?
...Nézem, nézem a holdas árnyat
remegő, lázas nyűg alatt
s előtte félős babonával
hajtom meg mélyen magamat.