Eljött az este, álmos a világ, aludj, kisbaba, aludj, tente, tente!... Még mondok rövid, csacska kis mesét a ködös, néma, őszi reggelekről,
ahová eljött Napsugárlevente. Eljött. – Szürkeség borongott a tájon, a bús, esőző, hervadt levelek beborították piros kis kalapját, –
de a szívében muzsika sikongott és sarkantyúja halkan pengett. Az uccasarkon lantos-fiú állott, hangja fütyülő, ajka sípoló,
bokáját illőn, szépen összevágta és meghajolva szólt a leventének: Tudod, én vagyok a Csirkefogó! Nem vagyok én rossz, sem istentelen
csak nótám csendül minden vigalomba! – – hozzá édesen csengőn kacagott s megrázta tömött, selymes körhaját. (Minthogyha bizony nem is fiú volna!)
– Hát szervusz, komám! – szépen paroláztak, tudták, hogy szavuk semmit sem palástol, meséltek ezer furcsa kis mesét, versenyt futottak kipirult orcával,
s tüzesek voltak a barátkozástól. Minden ablaknál megálltak dalolni ősz városában, kószán, szerteszét – Éjszaka néha régi hold mosolygott
és úgy adott a két ifjú barát az embereknek éjjeli zenét. Várták, hogy nyílik, tárul minden ablak, emberarc nevet, zöldülnek a fák,
várták, hogy hurrát kiáltsanak rájuk, mirtuszt fonjanak a fejük köré, – hogy szebb legyen és jobb ez a világ. ...Kietlen ucca ásított tovább,
felleg rohant a piros hold elé. Némult ajkukon lüktetett a szívük, s az éjji szélben ütemek sajogtak és bánat-hang volt minden ütemé.
Aztán nagy csend lett, néma hatalom, hullni kezdett az első téli hó – – Az uccasarkon magába-omoltan falnak fordulva fel-felzokogott
a szegény, árva kis Csirkefogó. Lecsüggedt arccal, mese-vég hitével messze vándorolt Napsugárlevente – Eljött az este... álmos a világ...
Most télbe fagynak a találkozások. Most aludni kell: tente, baba, tente!
Cookies on Poetry Cove