Húsvéti álmom vagy nekem,
szelíd, elképzelt távol árnyék,
akit sírva köszöntenék fel,
ha rátalálnék.
Éjenként a párnámon babrálsz,
sóhajod könnyű, alig vert nesz,
de ha kezemet feléd nyújtom,
már tovalebbensz.
Nővérem vagy, de nem vagy Nőm,
nővérem vagy, de nem vagy Vérem:
Tőled hűvös cirógatást
szabad csak kérnem.
Tüzes csóktól szétfoszlanál,
öncsaló őszi hazugsággá
s én koldus szívvel elmehetnék
búsan világgá.
Tüzes csókot nem adhat nővér,
tüzes csókot nem vehet álom... –
E versem okát keresem
és nem találom
Talán fáj, hogy csak húsvét-éjjel
mutatod meg szép sima orcád
s nem szólhatok még bolondabban
rajongva hozzád,
hogy nem ölelsz, mert nem születtél,
nem várhatsz érkező vonatnál,
...de tudom, hogy a temetőben
meglátogatnál.
Száz nőnek vagy kristály-vonása
lopkodott színes vonalakban,
amint egyszer húsvétkor, régen
azt összeraktam.
Erőm vehetik, megcsalhatnak,
ölhetnek majd asszonyok százan:
Te hűségesen fennvirrasztasz
csóktalan lázban.
– Folyjon hát tovább csukott szemmel
ez a holdkóros kicsi játszma... –
Beteg vagyok. Altass el, álom:
Fehér apáca!