Levert, csatakos, bánat-arcú reggel,
A járda tele hullott levelekkel.
Megyek, megyek, a szívem alig él,
s takar a köd, mint sűrű szemfödél.
Nyomában annyi didergető láznak
szívemben fojtott remények csiráznak.
Talán elindult messze-messze már,
akit a lelkem felujjongva vár.
Világos-kéken palást fénylik rajta
és tűz-szerelmes, égető az ajka.
Közelségéről nem ad hírt nekem,
csak elém toppan, némán, hirtelen!
Most olyan édes ez az őszi átok,
hogy csak hiszek és messzire nem látok!
Áldom, aki álmomon őrködött:
a rejtő, fátylas, összetört ködöt.
Áldott, ó, áldott ez a szürke reggel!
...s a járda is – a hullott levelekkel!...