Alázat az, bizonnyal alázat az
mikor nem merem kimondani a nevedet.
A felhők hátán juhokat legeltetek,
megyek utánuk pásztorbottal, szelíden.
Nem mondom, hogy elkárhozik, aki nem hisz
bennem. Ez az alázatosság.
Szédül a fejem, nagyobb szomorúság van
a kék mezőkön, mint a szívünk alatt.
Az aranyvirágot nem szakítom le, az örökkévalóság
illatát nem szívom, neked hagyom azt.
Amikor akarom, el tudom felejteni,
hogy tűzből vagyok és hozzád hasonló.
Szőrcsuhámról letépném a drágaköveket, de
nem bírom, a te műveid azok.
Ha a sarat csókolom, amerre jártál,
sáros orcámat száz ördög gúnyolja, neveti:
S én boldog vagyok, mert ez alázatosság.
S áldás, békesség a fehér bárányok neve.