Alig kerültem ki a gyárból, –
– Szép, fényes zengő zongora, –
Most itt állok a szoba sarkán
És sorsom olyan mostoha!
Billentyűimen éjjel-nappal
Két végzet-adta kéz cikáz,
S olyan szomorú, amit játszik,
Hogy sír az utca, sír a ház.
Lágy mollba-ringó dalok árja
Szívembe tép és fáj nekem! –
Dalolnom kell, mert ez a végzet,
Bárha akarom, bárha nem.
S míg zeng az ének, sír a nóta,
Merengő lelkem messze jár:
Tán jobb lett volna nem születni!...
Tán jobb is lenne halni már...
Vagy asztal, szekrény, kályha lenni;
Szív nélkül, néma, ostoba...
Jaj, lennék bármi, bármi inkább,
Mint zongora!...