Ősi klastrom, esti klastrom, szürke vén ház ködvilágban, vén tetője, boltozatja holt mesékbe tántorog: Csupa furcsa bűv-imádság, halk keringés kacsalábon, bús babonák bujtatója: lelkem ősi klastroma.
Szerzeteshad zsong zsolozsmát mélykongású szellemórán. Holtak ők már, nincs húsuk se, zörg a csontjuk és sötét gödreiből holt szemüknek zöldeslángú tűz lobog ki... Fent a tornyon kong az óra és rikolt a szélkakas.
Hosszú néma folyosókon sűrű-sűrű vak sötétség, sorban álmos, pántos ajtók, mindegyiken zár, lakat. Ablak-aljban, fordulóban, repedésben, kulcslyuk-likban fülledt tömjén súlya tesped, ezredévre megrekedt.
Kulcscsomóval csetlek-botlok itt e szörnyű éjszakában, minden ajtót sorrazárok: én vagyok a vén kapus. Megvénültem hetven évvel, leng szakállam lobogója, hív a forgás, hív az éjjel, hív a mese, hív a köd.
Felfigyelve körbe nézek. Valahonnan lárma csap ki, félre-zugban, nyirkos útban még világló cella néz, vad röhejjel énekelnek, kártya perdül, pénz csörömpöl; sok-sok ördög játszik ott lenn. Tárva-nyitva ajtajuk.
Jaj, becsukjam, merjem ezt én? Észrevesznek, rámmorognak, felröhögnek, úgy kínálnak asztaluknál lakomát. Reng szívemben szörnyű félés. Becsapom a pántos ajtót, döngve csattan, zárja kattan: minden ajtó csukva már.
Lárma elhal, boltívek közt csendfolyónak habja fodroz, hűlt verejték hull le rólam, köd borít be, tejfehér – – Hirtelen csak újra zaj döng, nagy kapuhoz nyitni hívnak: lila fényben lángolón az Isten áll a ház előtt.
Cookies on Poetry Cove