Régi zavaros rémmesékből
felködlik a képe:
Torzonborz kutyafeje van,
suhogó, nagy fekete szárnya
s ha vörös fénnyel feljön a vacsoracsillag,
embereket eszik.
Alkonyat felé már zsong az agyam,
torkomban lüktet a szívem,
félek.
Minden sarokban ott ül a Rém,
neszel, motoszkál, leskelődik,
összehúzódik, felnyúlik, imbolyog, gomolyog
a gumitestű, nyúlós árnyék-szörnyeteg.
Lámpát gyújtani nincsen erőm,
csak ülök, egyre ülök,
szűkölök, fütyülök
s ha nem bírom tovább,
menekülök.
De hiába rohanok a pitvarba is,
udvarra lihegve hiába futok:
Minden sarokban ott ül a Rém,
véres szeme villog, a szárnya suhog,
a rózsafák mögött,
a hátsó udvarban is,
a ketrecek és ólak háta mögött
s ez így van minden este
és így megy minden éjjel.
Agysejtjeim létráján fel és alá futkos
az őrület
és nincs kegyelem!
Csak néha füstölög ki belőlem
zavaros kicsi imádság, – valahogy így:
Isten!
Kis gyermekek jóságos Istene!
Adj nekem tiszta-kék gyermek-szemet,
mellem medrébe mozdulatlan lélek-tavat,
hogy nyugodtan ülhessek ki a ház elé
s a Végzet sötét odúja előtt
úgy érezzem magamat, mint a gyermekek,
akik csigaház előtt az útszélre kucorodnak
s cérnaszál hangon kórusban énekelik:
Csigabiga, gyere ki!
Ég a házad ideki!