Talán maga az öreg Ádám,
kinek foga gyümölcstől vásik,
talán Ábrahám, talán Jákob,
vagy valamelyik közel-másik,
lelkemhez egész közelállók,
kiket egy kis tűz égetett szét, –
viharos éjjel összeültek,
s hogy meg kell halnom, elvégezték
s hogy meg kell halnom, elvégezték.
Szörnyű a szó! Mindenki hallja
és nincsen, aki értené –
s akkor eremnek átkos lángja
elindult a szívem felé
s akkor fog majd rátalálni,
mikor a legszebb, drága dal rí
és egy futammal bevégezve
– őrjítő gondom – meg kell halni,
jaj, meg kell halni, meg kell halni!
El kell pusztulni, meg kell halni, –
bólongatnak a letarolt fák. – –
Meg kell halni, jaj meg kell halni,
a harangok is végigkongják... –
Azt a szomorú, régi Sanhedriát
ki se hallotta, ki se látta
és mégis áll a szörnyű végzés
és nincs ellene apelláta,
jaj, nincs ellene apelláta.