Mágikus erők nyilalnak szememből
és azt hiszem, hogy énekelni jó,
s piros ajkamról úgy lep meg az ének,
borzongva, simán, köréd tekerőzve,
mint meredtszemű óriáskígyó.
Tüzeket álmodsz: titkos tüzeket,
lidérces éjben ezer kékes lángot:
valami messze csoda-szent szerelmet,
nagyot, igazit, sírót, szomorút,
melyet csak ritka, hős álmodó látott.
Vizekről álmodsz, nagy hideg vizekről
s lomhán locsogva siklik el az ár,
majd rázuhog rőt, távoli vulkánok
vörösen-izzó láva tengere
és harc és köd és pokol a határ.
Álmodsz fenyvest és havas hegyeket,
hol megfeszülsz a tiszta, szűzi légben –
álmodsz szépet, hogy öl(?) a kacagás,
álmodsz butát, hogy elfog a sírás
s imádó szívvel borulsz le elébem.
Hosszú szenderben bomlott muzsikámnál
ezer zsibbadt kép kergetőz, lohol
s mire dal-kígyóm bontakozik Rólad
és hűvös csókkal felébreszt a hajnal –
– én elmentem, én nem vagyok sehol.