Őszies jó ebédután
virágos, napos tornácra ülünk.
Egymásra nézünk és a levegőbe
és mély hallgatás lomhul körülünk.
A sepert udvaron
rozsdásan állnak már a gesztenyék:
azok is érzik, mint mi, hogy az élet
nagyon kevés és jaj, nagyon elég.
Álom, lány, tanulás... –
A sors bomlását rémledezve várod,
mert e töprengő csöndes délutántól
meg nem szabadít fekete talárod.
És én is nézek. Úgy –
bólongva, mint az elérett buza –
ennek a versnek rímeit szövöm
és elmerengve sír a ceruza.
Azután kezedet
kezembe fogom, – csend van körülünk –
és megpróbálunk örvendeni rajta,
hogy a virágos tornácon ülünk.