Néha üldöz egy hatalom,
Csodás titkokra hajtó
És benyitok a legbelsőbb szobába,
Hol fekete kárpitos minden ajtó.
A falakon nagy, nehéz függönyök,
Félős, fekete, suhogó selyem
S a középen két gyertya ég
És fojtó füstje sötét sejtelem.
Aztán zárom a lélek ajtót;
– Nehéz komoran kondul a retesz –
S odabent mindent, mindent
Titkos, borongó félhomály fedez.
Nagy csend. Halvány az arcom –
Libegő lángok fehérre festik,
S én ott sírok a kripta mélyén
Kora hajnaltól késő estig.
Múltak árnyával sugdosódom
S könnyem a kövön medret éget,
S újra, meg újra végigsiratom
Az idehantolt sok Emléket... –
Másnap találgatják az emberek:
Vajj’ mi a titkom, mi a búm,
S miért mosolygok egyre
Olyan csöndesen, olyan szomorún!