Állok előtted. Színed nem veri tékozló dühű vad szenvedély-ördög – Sima vagy most és fájdalmas, szelíd, s cseppjeid úgy villognak a sziklákon,
mint székely erdő fáin a fagyöngyök. Emlékszel? voltál vadvizek zugása, csörgő Izvor az Ünőkő alatt, de habod árja bomlottan sörényelt
s egyszer végtelen tengerré dagadt: s így születtek a lovranai versek. Most Éretted van minden a világon, a forgó fárosz, a jánosbogár
s minden mi sötét szívnek drága kincs: Te vagy a ködös tenger-szerelem, amelynek célja nincs és vágya nincs. A partok hangja ezerféle
sugaras, álmos, sajgó és irígy, de Te erős vagy, vesztegethetetlen, az örök titkok zsolozsmáiban s csak így dalolsz... Csak így... Csak így...
Tenger, Tenger! – kiáltom mély zúgással. (Ám morajodban ez csak halk pehely-nesz) Milliárd élet születik kebledben és irigylem a sisakos búvárt,
mert a műhelyből semmit el nem rejtesz. Egy eszme indul alkony-vitorlával és Terajtad szenved hajótörést. Fülünk szédülten rezonál a hanghoz,
amely a szálfán-küzdő hördülése... s talán a mélyben Atlantisz harangoz. Néha két ladik űzi Rajtad egymást. Megbámulják a repedéseket,
a sziklák búbánatos ívelését. Messziről nézem s befelé azt mondom: Egymást el nem érő szerelmesek. És este lesz. És csöndesen csobogsz,
mint egy végtelen földöntúli álom s fölszálló párád esti imádsága tán zivatar lesz lenn a Hargitán, talán egy könnycsepp lesz a szempillámon.
De Tenger vagy. A hírednél nagyobb. Belőled szívok életet, erőt és gyönge parány: reszketve és félve levettsapkájú kis halászgyerekként
állok Előtted: a Tenger előtt.
Cookies on Poetry Cove