Halálbameredt tar, fekete fák
sírnak végig, míg hazaballagok:
Mennyi holt szirom! Mennyi holt virág!
(S én is elsírom feldagadt bánattal:
Szép virágaim, melyek őszbe holtak,
álmaim, melyek sárba szennyeződtek
nekem is voltak,
nekem is voltak!...)
Bérház lépcsein lomhán lépkedek, –
nem úgy, mint egyszer, mikor havas ormok
szűzmagasságán várt az égi vár.
(Be jó, hogy tél van s megfagyott a sár!)
Fáradtan nyitom kicsi otthonom,
s az ablakomon jégvirág kísért,
– fényes múlt-emlék sivár éjszakán, –
hogy hajtsam rájok égő homlokom.
Néznek fagyosan, értelmetlenül,
olyan ványadtak, olyan letaroltak – – –
(...S trónfosztott herceg, velük zokogom:
nekem is voltak,
nekem is voltak!...)