Állok a parton a szőke Szamosnál
s szembe kacag az új kikelet,
s íme csobogva, lágy habok árnyán
sodor a víz egy holt levelet.
Aztán még egy jön, aztán csapattal
suhannak el, mint halál-folyam –
Összerezzenek, zúgnak a fák is
s egymásra néznek nagy-komolyan.
Vadul, keserűn sírnak partok:
Honnan hozod ezt, bús áradat? –
– Jaj, ki merne most csónakra szállni,
mikor a folyón Halál arat?
Haldokló lélek búcsúzásával
a lemenő nap szemembe tűz –
véres a víz és véres az alkony,
véres az arcom s a szomorúfűz.
Nekidülök a szomorúfűznek,
hunyt szemmel nézem a rémlátomást...
Múlnak az órák s vállamra libben
az éj, mint hűvös selyempalást.
Cserebogarak felzömötölnek,
száradó széna illata kél,
de én tudom, hogy ottlenn az éjben
úszik sok titkos halott levél.
Tudom, hogy mennek: Letörött álmunk
helyet készítni minket előz
és bizony-bizony, minálunk most már
víg tavasszal is kísért az Ősz. –