Immáron szinte aludtam, de lelkem még nem aludt. Most szeretőm szava szólít, ő zörgeti künt a kaput:
– Húgom, gyönyörűm, jegyesem, galambom, szép jegyesem, nyisd meg előttem a házat! Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat. Feleltem én neki, mondván: – Nincs rajtam semmi lepel, mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel? Megmostam lábaimat, friss vízben lábaimat és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be őket, újra keverjem-e porba? Benyúlt, motozott a nyíláson mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bensőm, megindult rajta nagyon. Serkentem nyitni neki, ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára! Ujjamról folyt vala mirrha, csepegett a kilincsre s a zárra. Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent. De elfordult vala tőlem és szótalanul tovament. Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt: kerestem és nyoma nem volt, nevét kiabáltam ezerszer és szava, válasza nem volt.
Megleltek engem az őrök, kik őrzik a kőfalakat, megfogtak engem az őrök s megvertek a kőfal alatt,
ütöttek a fegyveresek dühödten, a fegyveresek, kik járják körbe a várost, köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most? Város leányai, kérve kérlek mindannyitokat, Jeruzsálem szűzei, kérve
kérlek mindannyitokat: Ha drága szerelmesemet látjátok, kedvesemet, mondjátok meg neki szembe,
az ő betegje vagyok csak s beléhalok a szerelembe. Beszélj, tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke, beszélj! Különb-e talán jegyesed, mint
más jegyesek, hogy bánatod ekkora mély, s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed más szeretőknél, hogy minket ilyen túl megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?! Ő: mint a rózsa, pirosló és mint a rózsa, fehér, kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér, homloka tiszta arany, választott drága arany, a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén villog, akárcsak a holló. Az ő szeme, mint vízerecske partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző szépszínű, tiszta galamb. Orcája: selyemsima, lágy, és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal. Ajka: húsos liliom, csordultig mirrha-olajjal. Az ő keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás. Teste: zafír s elefántcsont, domború csontfaragás, két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább, hogy rajtok biztosan állna. Szálas termete: cédrus, magasba-szökő, sima pálma.
Tekintete, mint a Libanon és szája, ha csókja becéz, édes akár a meleg tej és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeretőm, ily ékes az én szeretőm, akit szavaim tovaűztek. Ilyen ő, ilyen ő, ilyen ő,
lányok, jeruzsálemi szűzek. Beszélj, tündökletes asszony, ó, asszonyok éke,
beszélj! Szép jegyesed hova fordult, merre terelte
az éj? Merre vagyon neki otthona, háza vidéke?
Hadd kutatunk veled érte, amíg föl nem leled, asszonyok éke!
Kertjébe vonult bizonyára s ott várja, hogy én keresem, balzsamfüves ágyai közt jár az én szeretőm, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én és ő az enyém. Jegyesem, ki bolyong a mezőn, a vadonban, legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.
Cookies on Poetry Cove