A rózsák

Éjfél felé jár. Künnt ordító szél szárnyán kavarog a hó – lent elterül – hullámzó takaró,

s a csörömpölő cégértáblák átkozva szidják a cudar időt. ...Bennt a kicsi, hideg cellában szomorú-arcú Mária kép előtt

imádkozik a páter. A képkereten összefogózkodva elhervadt rózsák koszorúja csügg le – meg-meglibben a befütyülő széltől, –

s az Isten-anya jóságos szép arcát idegen, túlvilági bánatszínekkel fátyolozza át. Csend. Imádkozik a barát:

– Jó kis fiú volt, szeretett Téged! Ne vedd el Tőlünk, mert szép az élet!

Ragyogó szemmel nézett a harcra s mindig piros volt, mosolygott az arca...

Most szomorú szegényke most nem örül, most hervadt és beteg, mint a rózsák a szentképed körül –

de most is hiszi még, hogy a Te szíved mindig könyörül. Mert rózsa volt ő: Isten ecsete volt festékbe mártva,

Ő végezte a színkeverést – mert rózsa volt ő: mámor-illatú, kacagóan édes, remegő csókos, tavaszi és hamvas.

Most ő érette imádkozom én: hallgass meg, hallgass! Nézzél le szépen beteg kis fiadra nagy szenvedését megkönnyezve lásd

s adjál a Te szép földi rózsáidnak tavaszt, meleget, hitet, gyógyulást! Éjfél után van.

Künnt ordító szél szárnyán kavarog a hó – lent elterül – hullámzó takaró – s a csörömpölő cégértáblák

átkozva szídják a cudar időt. ...Kicsi házikó patyolat kis ágyán lázálmos-arcú, beteg kis fiú, s fel-felijedve hallgatózik,

míg a szél odakünt üvöltve, süvöltve, sikoltva fú, Anyám vizet! – felnyöszörög és szerteszét

tapasztja tágranyílt két fekete szemét. – Anyuska, jer ide! Nézd, olyan régen nem zokogtam

s most sírni kell – hát hadd sírjak neked! Anyuka, tudod, hogy én meghalok? és úgy félek, ha nem vagyok veled!

Úgy-úgy, csak simogass! Ugye, hogy engem szeret a jó Isten, amint Te is szeretsz – pedig meg nem érdemlem,

mert rossz kis fiú voltam: megbántottalak sokszor – nem akartam, s most nagyon bánom, látod... Ugye, hogy nem haragszol,

Ugye, hogy megbocsátod? Múltkor a kamarából – olyan merőn az arcom miért nézed? Múltkor a kamarából

elvettem én egy ici-pici mézet, pedig Te nem engedted azt nekem. Ez volt azóta legnagyobbik gondom... Most már meghalok, nem baj, ha elmondom.

Aztán a bokrétádból kivettem titkon egy szép rózsaszálat, hogy a gomblyukom ne legyen üres. Tudod: oly szép volt, illatos, tüzes,

ragyogó színre festett – Tudom, hogy aztán sokáig kerested. Elvittem annak a szép, őszhajú jóságos, szent papbácsinak,

akinél jobbat még sohase láttam, ki mindennap megcsókolt, s megsimogatott az iskolában. Odaadtam neki:

Van egy gyönyörű Szűz Mária képe, Karján kis Jézus – csudaszép dolog – öleli anyját, boldog, mosolyog, arca, mintha csak május-szél lehelné –

Odaadtam neki: tegye a képe mellé. Amikor láttam, a szívem úgy égett! Ha meghalok, s nem látom többé,

csókold meg azt a képet! ...De nézd, Anyuska, hogy ver a szívem, hogy riadoz, hogy verdes! Nem, most már csendes,

alig üt lustán, jaj – fáj – fáj – Édes anyuskám, drága jó anyuskám! De milyen furcsa vagy te!

Sohse éreztem, hogy a karjaid ilyen puhán fognak és szárnyad is van, mint az angyaloknak, Hogy fénylik a kis lámpa!

Hogyan csapkod a lángja. Nézd, olyan, mint a nap! Ki az, akitől fénysugarat kap? Repülök messze,

de milyen szép! Virág... sok rózsa... Szűz Mária... Meghalok, csókolj, csókolj meg, anyuskám!

...Kicsi házikó patyolat kis ágyán nyugodott arcú, sápadt kis fiú, s zokogó anyja reáborulva

nem hallja már, hogy odakünt a szél üvöltve, süvöltve, zokogva fú. Hajnalodik, elül a hóvihar.

Bent a hideg, kicsi cellában csonkig égetten pislákol a gyertya, s a Mária kép előtt imádkozik a páter:

– Jó kis fiú volt, szeretett Téged, Ne vedd el Tőlünk, mert szép az élet.

Ragyogó szemmel nézett a gyerek-harcra s mindig piros volt, mosolygott arca.

Most szomorú szegényke, most nem örül, – most hervadt és beteg, mint a rózsák a szentképed körül.

Gyógyítsd meg szépen s tedd őt boldoggá, ahogy akarod, mert a rózsáknak élni kell – – – Zokogva borul arcra a barát,

– és legyen meg a Te akaratod! Reggel van – felnéz – csend barázdás, fakó arcát

a lecsurgó könnyek simára mosták és néz és felkiált – – – A kép körül az első napsugárban

kacagó-fényű színpompában élnek, virulnak, ragyognak a rózsák.