Borzongva ülök itt a patak partján, Olyan hideg és nedves az idő, s a világ mégis, mégis vetkeződik: Gyors egymásután veti le magáról
lombok, virágok ünnepi ruháját. Halott levelet ringatva el lágyan, elfulladt hangon dalol a patak. Cigarettám füstjébe burkolózva,
hasonlitok a füstölgő hegyekhez és idegesen kérdem magamat: szabad-e ilyen bánatba borulni tizennyolc éves, színes-szavú szívvel
és itt ülve a zúgó patak partján szabad-e nézni üresen az őszt? Hiába ősz van, most már nincs segítség, könnyem sincs, csak egy halk vágyam talán:
felmenni a legmagasabb toronyba, széttekinteni mégegyszer a földön, a temetőn, a ködös házakon, aztán nagy ívben, szépen kialudni,
mint egy patakba dobott cigaretta. Keskeny kis pallón kell átmennem, s komor szédület zajog bennem; alul habzik, rohan az ár,
fent károg a hollómadár és nekem mégis át kell mennem. Ahonnan jövök, sohse-gondolt, nagyszerű, fényes vigalom volt,
de engemet most hív a csend, meg az a madár odafent és nem bánom, hogy vigalom volt. Odaát komor, nagy száraz fák
ezüst levéllel behavazzák a ködbefakult ősz-utat. Minden visszafelé mutat és remegnek a nagy száraz fák.
Régi indulók, vidám marsok... minden, minden a vízben harsog és leborul a súlyos ég és százmillió buborék
egyszerre a fülembe harsog. Harsog, harsog és igen – hallom – zugó ár fölött – kicsi pallón – Tündérek – álom – hab-uszály –
menni, átmenni nem muszáj – – Beleszédülök, – meg kell halnom!...
Cookies on Poetry Cove