Az ősi átok megfogant.
Alant vagyok, mélyen alant,
emészt az ópiumos város,
elmém zavart, beteg, homályos,
fuldoklok lázzal, szörnyüképen,
patakban szakad verejtékem,
túrom a földet, mint a féreg!
S a paradicsom kapujába
minden este visszatérek.
Bentről álom-illatok szállnak,
rejtélyek, titkok muzsikálnak
s várom, hogy néha idekint
hüvösen, lágyan rálegyint
egy halk lehellet, bús, iromba,
vérrel izzadó homlokomra
és én kegyelmet sírva kérek.
A paradicsom kapujába
minden este visszatérek.
Bent erősbül egy halk futam
és hivogat szomoruan
a könnyes zene mámorával, –
de angyal áll a kapuban.
Ószövetségi kemény angyal,
haragos tiltó mozdulattal
s kezében lángpallos feszül.
S hajnalig nézek a szemébe
őrülten, tehetetlenül.