Ifjú keresztény poétákhoz
Misztikus, álmos katakomba
falakba-ékelt száz halál –
a vörös nyelvű mécs lángjába
kétezer évnek álma száll.
Távoli, setét, mély zugokból
borzongató sóhaj susog,
s előosonnak a taláros
bujdosó Nikodémusok.
Nagy homlokukra régi vágyak
Csillagos jele tűzve még,
komor szemük fel-fellobbanva
poéta-álmú tűzben ég.
Jönnek, jönnek és kezet fognak,
nesztelenül, mély csendesen – –
Tán lázas szemű látomás csak,
ködösen izzó sejtelem.
Földig hajolnak: jön a “Mester”
Istenből cseppent zengő vér,
szikár szép fejjel kimagasló
és köztük egyedül fehér.
A kísértetes sötét árnyak
magukat elébe vetik
s a Mester szelíd szeretettel
susogva, halkan beszél nekik.
– Ti felismertek, ugye engem?
Hozzátok küldött szent, nagy ok:
ajkat nyitni megváltó dalra –
Én a Názáreti vagyok – –
Kripta mélyén serceg a mécses,
ő csak susog, susog, susog...
Hallga, be furcsa ez az álom:
sírnak a Nikodémusok.