Ki ez, akinek mind meghódolunk,
Kinek szeméből árad, mint a tenger,
Egy megigéző, bűvös hatalom?
Ki ez az ember?
Talán pusztában élő remete
Ki önönmagát ostorozva böjtöl
És marcangoltan vérzik a húsa
S ha el-eljön a nádszál emberekhez,
Fegyver kezében, mely uralg felettük
Magányban táplált fanatizmusa?
Tán népek ura? Hatalmas király,
Kinek szavától ezrek élete,
Ezrek jóléte, boldogsága függ, –
S ha kiterjeszté védő bíborát,
Országok népe boldogan aludhat,
Egy mosolygása békét, nyugtot ád
És megszünik a kín, a jaj, s a nyűg?
Talán egy isten? Olyan mint ki hajdan
Saját napjától égő trónusát
Az Olimposznak bérceire tette,
S nem volt hatalom senki ő felette?
S mikor leszállt a földre
Fogadták félő, reszkető imával:
Üdvöz légy, Nagyság, Fényesség, Erő!
Egyik sem Ő.
Csak egy parányi szürke ember,
Milyet napjában ezret láthatunk, –
De a szemében ragyog valami,
Amikor néz,
De a hangjában rezeg valami,
Amikor szól,
S fejünk előtte le kell hajtanunk.
Mint prófétáknak hajdanán
Csodák fakadnak két keze nyomán;
A könny felszárad, ahova tekint
És nem fáj úgy a tőr
És nem fáj úgy a kés –
És mosolyogva bíztat:
Ne csüggedj, testvér, én se csüggedek;
Elmúlik egyszer minden szenvedés!
Nem isten, nem király
Még nem is remete, –
Ezerszer szent név: költő a neve!