A mérhetetlen nagy elhagyatottság
érzése fonta körül lelkemet,
mint álmos köd a tornyok tetejét
vagy őszi pók a meredt ágakat.
Mikor a bús szél sírva áthaladt,
ősz remetének éreztem magam,
ki ember után sóvárg hangtalan
és kémlelve a messze eget nézi,
reménytelenül, könnyesen, halottan.
Akkor messziről dobbanást hallottam.
Mámorral zúgott tört lelkemen át
a szó, mint aki mélységből sikolt:
Szerető ember, – ismerős! – barát! –
s feledve múltam
a földre borultam – –
...Három nap kellett, mire megértettem,
hogy csupán a föld kongó szíve volt.