Holdvilág sütött.
Az esti égbolt másik oldalán
egy-egy távoli villám nyitotta fel szemét.
A gesztenyefák susogtak körben
s a fehér galambok a dúcokban
aludtak már.
Az erkély betonkarjára dőlve
hallgattam a lenti patak zümmögö
csacsogását.
Földöntúlian-szép csöndes gondolataim
úgy törtek meg tarajló tükrén,
mint a holdvilág ezüstporos fénye.
Be jó lenne egy erkély magasán
valahol fészket lelni,
nyugodtnak lenni,
sehová se menni,
kicsattanó gőzölgő homlokomat lehűtve
fehér galambok között megpihenni!
S egyszer egy kicsi otthon vízbenyúló teraszáról
úgy törni meg a patak tarajló tükrén,
mint a holdvilág ezüstporos fénye.
– – És akkor jött egy fekete madár.
Vijjogó rikoltással suhant el fölöttem,
alvó galambokat felriasztva
édes szunnyadásukból
s eltünt a lombok közt, az éjben:
holdfénypáncélú fekete kísértet.
Szívemhez kaptam:
Igaza van.
Kikacagott a fekete madár.
És csal maga után
sorsom végzetes örökös útján:
életek életébe, halálnak halálába,
keserű, édes, fekete, véres,
hontalan-bolyongó szabad szárnyalásba.
Igaza van! Igaza van!
Megigézett a fekete madár.