Magosan áll, ítélkezőn
és útja rögös, meredek.
Csöndesen lépek egyet-egyet
s közte virágokat szedek.
Ez a piros: lobogó vágyam,
ez lángol felém szerteszéjjel
s megégeti az ujjamat
pipacsos, forró szenvedéllyel.
Ez a fehér: – Istent hívom
hogy tanuként szívembe lásson:
Milyen fehér, milyen fehér
az én messzire-gondolásom.
Ez a lila: ez tán a bánat,
mely halkan a nyomomba jár
s nótát illatoz a lelkembe –
Egész lombos bokréta már!
Ha még ragyogna hajnal-orcám,
mint titkos-tüzű, büszke lángvért,
nem adnám oda ezt a csokrot
bomlott-zenéjű száz világért.
De itt a csúcs és este van.
Szitálgat már az enyhe harmat,
s a lassúléptű halk homály
minden ágbogat betakargat.
A kőfeszület öt sebe
búsan, befelé, titkon vérez
– s én leteszem a csokromat
a Dónát-kápolna tövéhez.