VISZONTLÁTÁS.

Ne csalj, ne csalj meg engemet, Mosolygó ég, meleg sugár, Ne csalj meg zöld lomb és virág S te elmaradt dalos madár!

Nem vagy tavasz, nem vagy remény, Csak festék rajtad az élet-szín; Ősz vagy te, az emlékezet, Mely élni vágy a sírok szélin.

Ne csald meg, szívem, magadat, Ne hígy szavamnak, kedvesem! A régi dal viszhangjai Rezdűlnek meg csak lelkemen;

Csak a múlt hervadt mezején Szakítgatok egy-két virágot, S megolvadt dér, nem harmat az, Kelyhökben ami fölcsillámlott.

Ha tudnálak szeretni még, Mint hajdan - bár mély volt a seb - Lehetne sorsom nyomorúbb És szived sokkal bűnösebb:

Megáldanám a kínokat, Gyönyörrel nézném büszkeséged’, S im porba tiprott homlokod Úgy megaláz, hogy szánlak téged.

Nem vádollak, hogy megcsalál, Csak nem szerettél soha sem! De téged megcsalt, kit szeretsz, S érzed, mi kín a szerelem,

Midőn akit gyűlölni kell, Szeretjük hőbben és hivebben, És míg feledni nem tudunk, Remélnünk többé lehetetlen.

Éreztem én is egykor ezt, Most már csöndes, nyugodt vagyok; Az éjben ott alább, alább Csak méla pásztortűz lobog.

Mégis, hogy újra láttalak, Mégis, hogy oly boldogtalan lől, Mi hamvadoz, megéled, ég S pokollá gyúl gyötrelmeidtől.

Oh jer, pihenj meg keblemen, Ott jól pihentél egykoron; Ha nincs szívemben szerelem, Maradt még annyi fájdalom,

Hogy értsen, érezzen veled S megenyhítsen egy pillanatra. Nincs égnek, földnek balzsama, Mely bennünket meggyógyíthatna!