VIGASZTALÓ.

Ej ne búsulj, hogy öregszel, A természet rendje az; Ettől ám meg nem menekszel, Nem virúl örök tavasz.

Évszak és kor egymást váltja, Amit bír, enyészni látja, S bár a multért sír szeme, Van azért új öröme.

Nem örülsz-e? Immár nem bánt Hiú vágy és küzdelem, Szenvedély örvénybe nem ránt, Nem kínoz a szerelem.

Megszünt a sok össze-vissza, Szíved nyugodt, elméd tiszta, S vidáman megáldhatod Őszi fényű szép napod’.

Ne bánd, hogy már hagyogatnak A remények hűtlenül, Szép emlékid megmaradnak S rájok újabb fény derűl.

Hány reménynek rabja voltál, Hányszor hittél és csalódtál! Egy szép emlék pályabér, Száz reménynél többet ér.

Ne erőlködj’ ifju lenni, Vén szerelmes rút alak, Festett hajjal bálba menni... Jaj csak így ne lássalak!

Maradj, ami vagy, csak annak Öreg úrnak, tisztes aggnak, És emelje lelkedet Az őszinte tisztelet.

Hadd lyányodnak, hagyd fiadnak Az ifjúság örömét, Örömid neked is vannak, Csak kezed ne dúlja szét:

Természet s művészet bája Lelked gyönyör közt himbálja, S kit szeretsz, a hű család, Gond mellett sok élvet ád.

Hát hazád? Egész halálig Lelkesűl a honfi-szív; Mássá csak a módja válik, Maga élve-halva hív.

Érett ésszel, józan fővel, Lépést tartva az idővel, Ha a nép bölcs véne vagy, Szavad tett és súlya nagy.

Hát ne búsulj, hogy öregszel, Itt a bor, kocints velem! Lánghevétől fölmelegszel, Ez hozzád nem hűtelen.

Bor öregnek éltető nedv, Mámor helyett egy kis jó kedv - Töltsd szinültig a pohárt - Néha-néha meg nem árt.