ÚTI EMLÉK.

Elindulánk, bizony már ideje, Oly fárasztó a búcsu pillanatja; Mellettem űl egy ifju szép leány, Nem úri hölgy s nincs véle édes anyja;

A városon parasztleánynak híjják, Mint engemet faluhelyt úrfinak. Az ostor pattog és mint menyegzőre Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

«Szép útunk lesz, - így szólék nyájasan - Tavaszi est, a nap im lemenőben.» A lyány nem szól, de úgy sír, úgy zokog, S el-elfordul szegény, szégyenli tőlem.

Immár a végső ház előtt megyünk el, A jegenyék bucsúra inganak. Az ostor pattog és mint menyegzőre Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

««Oh ifju úr, engem megöl a bú.» «Ej, ej milyen bohó vagy, szép babácskám!» ««A faluban egy jó legény szeret, Oh Istenem, ha még egyszer láthatnám!»»

És újra sír és vissza-visszanéz még, A falunak már tornyát látni csak. Az ostor pattog és mint menyegzőre Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

«Ne sírj babám, hisz majdan visszajősz, S ő várni fog rád, híven emlékezvén.» ««Oh ifju úr!»»... «Oh szép menyasszonyom, Hogy’ táncolunk a hű pár menyegzőjén.»

Egyet sohajtott, kétszer elpirúla; Zöld erdőben galambok szállanak. Az ostor pattog és mint menyegzőre Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

Vállamra hajtja fáradtan fejét, Vigasztalom, mintha testvére volnék; Elszenderűl, hullámzik kebele, S arcán reményben játszó édes emlék.

A nyugvó nap, mint búcsuzó szerelmes Csókokat hint a völgy viráginak. Az ostor pattog és mint menyegzőre Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.

Ott virrasztok és úgy irígyelem, Kiről a lyányka álmodik ölemben. Hajh hol a sziv, mely érettem dobog? Itt nem sirattak, ott nem várnak engem.

És kél a hold törődött felhők alján, Elbúsítnak e méla súgarak. Az ostor pattog és mint menyegzőre Szilaj-vigan vágtatnak a lovak.