Zúg a patak, mind azt zúgja: Aki szeret, sok a búja; Zeng a madár, mind azt zengi: Nem szeret úgy, mint én, senki.
Hallgat patak, hallgat madár, Ha az idő majd őszre jár; Mikor jő el az én telem? Meddig üld még a szerelem?
Zöld fű között nyilik már az ibolya: Kék szemedet látom-e még vagy soha? Ha nem látom, csak tél nekem e világ, Hervadjon el erdőn, mezőn a virág!
Száll a madár kelet felé sebesen: Ha szállhatnék én is hozzád, kedvesem, Megzörrentném szárnyammal az ablakod’, Tudom, mindjárt kitalálnád, ki van ott.
Ereszkedik le a felhő, feketén: Épen olyan bús-haragos, milyen én; De nekem csak könnyem van, nincs villámom, Tehetetlen bolyongok a világon
«Tudod-e mit, szép leány? Szeress engem’ igazán!» «Ha akarnám sem lehet, Mert a szivem mást szeret.»
«Ej dehogy nem, légy enyém, Drága gyűrüt adok én.» «Amit küldöz kedvesem, A virág drágább nekem.»
«Sok földem, dús palotám, Oda viszlek, szép leány. Selyem párna, selyem ágy, S minden, mire szíved vágya.»
«Mit ér a gazdag, ha vén, Csak ifjamra vágyom én, Vele inkább kősziklán, Mint veled selyem párnán.»
Kakuk madár, mondd meg, kérlek: Mikor halok, meddig élek? Hány hónapot, hány esztendőt? Sokat, vagy csak egyet-kettőt?
Sok év miatt nincs búra ok, Szenvedtem már bút, ami sok, Egy vagy két év sem lesz nagy baj, Úgy sem hangzik utánam jaj.
A szeretőm vár reám, Indúljunk hát szaporán, Itt a nyereg, siessünk, Édes-kedves paripám!
Rút az idő, szél havaz, Életemnek képe az, De csak tűrjünk, jó lovam, Tél után jő a tavasz.
Fáradsz, szenvedsz ez útban, Mit csináljunk, ha úgy van! Szenvedünk még többet is, Én másért, te miattam.
Ifju legény, ifju leány, Szerették egymást igazán, De kőszívü a lyány atyja, Szegény leányt máshoz adja.
«Látlak-e még, vagy soha sem? Isten hozzád, hív kedvesem!» Mond a leány könnyes szemmel, Édes-fájó szerelemmel.
«Nem esküszöm, de tudom azt, Tőled semmi el nem szakaszt.» Mond a legény s utoljára Csókot nyom a lyány ajkára.
Falu-hosszat nagy vigalom, Kezdődik a lakodalom, De menyasszonyt senki se’ lát, A Tiszába ölte magát.
Tenger nép a Tisza partján, Kendő lobog ott a fűzfán, A lyány titkos jegykendője, Rá ismer a szeretője.
«Nem esküdtem, de tudom azt, Tőle semmi el nem szakaszt» Kiált s a hab közé rohan, Csobban a víz és oda van.
Szeles, hives az éjtszaka, Háborogva folt’ a Tisza; Hull a fűzfa-, nyirfalevél, Összesodri mindet a szél.
Cookies on Poetry Cove