TÉLEN.

Beh jó világ a hóvilág, De csak meleg szobában; Virúlhat kinn a jégvirág, Ha kézben telt pohár van!

Fel is köszöntöm tél apót, Hogy újra visszatére: Terítsen enyhe takarót Vetésre, venyigére;

Vidor tavasz keljen nyomán, Nyár is, ősz is dicsérje, S jó új bor és kenyér után Hálánk híven kisérje.

Az egész táj egy hótenger, Rajt’ egy-két bágyadt sugár, De nyugodt, mint öreg ember, Akinek nincs vágya már.

Lomb, virág és víg madárdal Eltünt, mint a szerelem; Az emlék is lassan elhal, Száraz kórón s levelen.

Nyári hő és enyhe éje És villám elköltözött, Mint a becsvágy szenvedélye, Küzdve annyi vész között.

Minden nyúgodt és kifáradt, De nem vénség ez s halál, Ami nyugszik, újra támad, És tavasz, nyár visszaszáll.

Csak te vagy más, oh emberszív, - Tél ha egyszer béhavaz, Hiú vágyad hasztalan vív, Nincs számodra új tavasz!

Erdő alján, hegy tövében Van egy kicsiny házam nékem, Nyáron jobb, de télen is jó, Bár befújja olykor a hó.

Most is fújja, most is víjja, Szegény kis ház alig bírja, De azért, ha erősb lenne, Sem alunnám jobban benne.

Jókor fekszem, későn kelek, Egész évet kipihenek; Egy kis nyugtom mért ne légyen? Természet is nyugszik télen.

De ki zörget, vaj’ mit akar?... Senki, csak a bősz zivatar. Hogy’ fú, jajgat, hogy elvadúl! Ösvényt, útat befú, feldúl.

Már a sok hó egész özön, Egy hétig most posta se’ jön; Se baj, jobb is, rekedjen ott, Nem olvasok így hirlapot.

S nem boszant meg léha szellem, Hosszu cikkben, nagy beszédben, Hamis pathos, rossz magyarság, S több ilyen, most divó kórság.