Szeretek kinn a szabadba’ járni, Tavaszéjben, egyes-egyedül. Mint a balzsam, a lég olyan enyhe, Elbolyongok messze a ligetbe’
És mélázva lelkem elmerül. Hold a tájra mintha fátyolt szőne, Melyet néha meglebbent a szél; A nyugvó természet föl-fölérez
Hű anyaként kedves gyermekéhez, S álmodozva édes szót beszél. Ing a lomb s egy-egy virágot hullat, Virágodat, múló ifjuság!
Búsan zeng a bokrok csalogánya, Fáj talán, hogy holnap nem találja: Ha egyik hull, nyílik más virág. Fénybogárkák ragyognak a fűben,
Csillag fenn és csillag ide lenn; Sötét az éj, sötétebb a bánat, Csillag fénye csak sötétbe’ támad. Oh ragyogj hát szivben és egen!
Tó és csermely ébren álmodoznak, Kebelökre ifju lomb hajol; Tó hulláma fájva összerendűl, Míg a csermely víg-csevegve zendűl,
Bú- s örömhang lágyan összefoly. Illatot hord a völgyek fuvalma, Egyik virág másiknak izen. Mint eseng, mint vágy e hő lehellet,
Mint susog a nyíló kelyhek mellett Hívó hangod, édes szerelem! Mint emlék a boldogabb időkből, Bércek ormán pásztortűz lobog,
Most magasan csillagokkal játszik, Majd lehull és elalunni látszik, Csak lobogj, míg hajnal jőni fog. Mily csendesség, mégis mennyi hang szól,
Mily homály és mégis mennyi fény! Fényhomályból mennyi kép kifejlik, A hangokban mennyi titok rejlik, S mint szövődik bűvös sejtemény!
És a sziv úgy önmagába sűlyed, Nyugszik benne minden szenvedély; Szelid álmok bölcsőjén ringatva, Csak egy enyhe mély érzés virasztja,
Jobb és hőbb és hisz, szeret, remél.
Cookies on Poetry Cove