Bércek, erdők szomorú hazája, Mi von hozzád, mi von engemet? Könnybe lábad a szemem pillája S ajkamon sohaj a felelet.
Fájdalom von engemet te hozzád, Legerősebb a láncok között; Hadd csókoljam halovány szép orcád, Hadd érezzek búban örömöt.
Itt születtem, bérceid növeltek, Erdő és víz-zúgás ringatott, Jó kedvemnek visszhangid feleltek, Termő földed kenyeret adott.
A te völgyed, a Szamos vidéke, Virág nyílott egykor ott nekem, Tükrén játszik multam szép emléke, Zúgásában sír a szerelem.
Szent földedben nyúgosznak szüleim S érted halva annyi hű barát; Fájdalmadba temetvék reményim, Aminőket sorsunk egyszer ád.
Fájdalmadban az enyémet érzem, Egyben kettőt, nincs számunkra ír, Bérceidet sírhalmoknak nézem, Melyik is nem köztök egy-egy sír?
Mégis szép vagy, ennyi változásban, A természet hozzád hű maradt, Rajtad most is annyi régi báj van, Mennyi új seb bájaid alatt.
A tavasz rád ezer koszorút fűz, Bérceidet kék ég öleli, Zúg a fenyves, a patak folyót űz, S tájaid mosolyját rengeti.
Szép vagy, Erdély, szép és szerencsétlen, Koporsóban mosolygó halott, S én szeretlek hőbben és hivebben, Mint valaha szívem tudhatott.
Újabb bájad lett talán a bánat, Avagy érzőbb most az én szivem? Mert a búból néha szentség támad S tisztul a sziv szenvedésiben.
Mit tudom? Elég ha érzem itt bent, Van valamim, nem vagyok szegény, Bár tebenned elvesztettem mindent, Szent fájdalmad örökre enyém,
S jobb napodban, mely hű visszhangod volt, Hogy sirasson, megmaradt dalom: Minden, minden elveszett és megholt, - El nem veszhet, él a fájdalom!
Cookies on Poetry Cove