Oh nemzetem, oh magyar nemzet,
Ha mondhatnám azt is: te nagy!
Mindent feledsz, mit sem tanultál,
Heves, hiú, könnyelmü vagy.
Mind elhiszed, mit jót magadról
Hizelgőd lármás ajka vall;
Rég lángbeszéd csalt a hinárba,
Most a lelketlen is becsal.
Eszély s nehéz, de biztos munka
Tetszésed’ meg nem nyerhetik;
Kortescsiny, zaj és léha tervek,
Ez az miben kedved telik.
A törpe nagyravágyók serge
Mindenre könnyen rá beszél,
S örvény felé evezve gyorsan,
Ajkad mosolyg, szived remél.
Nehéz folyvást szeretni téged,
Még nehezebb szolgálni hűn,
Rögeszmét tartasz bölcseségnek,
S erénynek, ami honfibűn.
A tett a szó árjába fullad,
És a való álmokba vesz:
Már égnek a Sybilla-könyvek,
Oh az utolsó drága lesz!
Nem kértem tőled soha semmit,
Nem áhítok kincset, babért;
Szerettelek, szeretlek sírig,
Ebben találok drága bért.
Oh tűrd el érte, ha kimondom,
Mi nyom, mi fáj, kétségbe dönt;
Mig udvaroncid hízelegnek,
Hived keserü könnyet önt.