Az erdőben örök hang szól
Mély és titkos fájdalomról.
Tudod-e, hogy korán reggel
Olyan búsan mi sohajt fel?
Sejted-e a lombok nyelvét,
Bujdosó szellők szerelmét?
Érted-e a víz siralmát,
Szikla keblén megtört habját?
Hallod-e a búgó hangot,
Bújában a vadgalambot?
Nem vetted-e néha észre,
Hogy a lég mint beszél félre?
Mélán suttog, vigan füttyent,
Mormol, felsí, búsul, örvend,
Most panaszol, majd vigasztal,
Itt vad átok, ott édes dal.
És e csengő-bongó hangok,
Mint, ha tűz van, a harangok,
Egymás ellen búval telnek,
Összevesznek, feleselnek,
Míg haraggal jő a szélvész,
Zúg az erdő s minden elvész.
Tudod-e, ha az éj csendes,
Nem hallik a legkisebb nesz,
Minden alszik, hallgat erélyen,
Mi nem alszik, mi van ébren?
Mi az mégis, mi megszólal,
Lassu-mélyen, fájdalommal?
Nem beszél és még se’ hallgat,
Nyugszik s nem talál nyugalmat;
Mintha siratná, mit vesztett,
Mégis ujra vágyba’ reszket;
Mintha majd a hold sugára
Szelid álmot küldne rája
S amint lágy szellő ringatja,
Alunnék egy pillanatra,
És beszélné álma közben,
Ami eddig rejtve volt benn,
Mint a szellő, bűvös hangon,
Mely igéz, fáj, üldöz és von,
Melyben együtt zendűl, érez,
Ami kínos, ami édes,
S mely amint erősben árad,
Sír a kéj, mosolyg a bánat,
Melyre szó és eszme nincsen,
Csak egy érzés benn a szívben - -
Most felhangzott, újra elhalt,
Hallod-e a csalogánydalt!?