Az egész táj egy hótenger,
Rajt’ egy-két bágyadt sugár,
De nyugodt, mint öreg ember,
Akinek nincs vágya már.
Lomb, virág és víg madárdal
Eltünt, mint a szerelem;
Az emlék is lassan elhal,
Száraz kórón s levelen.
Nyári hő és enyhe éje
És villám elköltözött,
Mint a becsvágy szenvedélye,
Küzdve annyi vész között.
Minden nyúgodt és kifáradt,
De nem vénség ez s halál,
Ami nyugszik, újra támad,
És tavasz, nyár visszaszáll.
Csak te vagy más, oh emberszív, -
Tél ha egyszer béhavaz,
Hiú vágyad hasztalan vív,
Nincs számodra új tavasz!