GERNYESZEGEN.

Maros, Maros s te vén kastély a dombon, Látlak megint hát oly sok év után! A régi nyárfák még mind ott virúlnak, De hajh, ti már nem ismertek reám;

Ifjú helyett, akit ti ismerétek, Előttetek most egy agg férfi áll. Járjak be újra minden régi helyet, A húnyó emlék végsugárinál!

Megismerém a lépcsőt csarnokával, A kis szobát, a tölgyfa-ablakot; Hányszor keltett föl, hányszor ringatott el Nem messze a malom zugása ott.

Hányszor bolyongtam a nagy árnyas kertben A rigó füttye most is üdvözel, S a rózsa, jázmin bokra hossza sorban Lehajlik hozzám s mintegy átölel.

Oh ifjuság korán hervadt virági, Emléketök nem örömet fakaszt! Akkor hazám halálos sebbe’ vérzett, Zord tél követte a rövid tavaszt.

Hű gyermekként virasztottam felette, És mardosott kegyetlen fájdalom, Mindent, de mindent végkép veszni hittem, S el-elsiratta bús-komor dalom.

De vígasztalt a kastély grófja gyakran, Tanúm reá ez a tágas terem, Ez asztalnál, ha későn fenmaradtunk, Hazánk ügyéről elbeszélt velem.

«Bízz’ a jövőben - mondogatta többször - Nagyobb vészt is már átküzdött hazánk; Ha hű marad a nemzet önmagához, Egy újabb hajnal fog derűlni ránk.

És úgy történt. Maga is küzdött híven, Ki nem fáradva, amíg csak lehelt. Bort adjatok, bort, Celna ó borából, Üritsem emlékére a kehelyt!

Oly honfi volt, milyen kevés van köztünk, Akit nem önzés, hiuság vezet, Hanem az erkölcs és a kötelesség. Őrizze sírját hű emlékezet!

Ti unokái, szép reményű ifjak, Haladjatok mindig az ő nyomán, Gonddal nevelt föl erre jó anyátok, A fenkölt lelkü, ritka honleány:

Még egy kehelyt! Hadd ürítsem reátok! Multat, jövőt im egybe foglalom, Olvadjon össze folyton újabb fényben... Sok nem lehet, mit értetök iszom.

S te vén kastély, maradj, állj fenn sokáig! Kinek kitártad egykor kebeled’, Az ifju, mint agg, újra látni vágyott, Hálás szivével. Hajh, Isten veled!

Vaj’ látlak-é még?... Már kevés időm van, Érzem, közelget síri éjjelem; De emléked, mélyen szivembe vésve, Holtig kisér s a sírba száll velem.