Őszi nap szelid sugára
Mosolyog az almafára,
S játszi fénnyel enyeleg.
Nézi, bár a lombok hullnak,
Almák mily szépen pirulnak,
S őket csókkal áldja meg.
Nézem én is e fát gyakran,
De nem vidám hangulatban,
Mert fiam ültette azt,
És gyümölcsét meg nem érte,
Hajh korán szakadt meg élte,
Nem lát többé őszt, tavaszt.
Oh fiamnak kedves fája,
Fájó emlék vagy te rája,
Minél dúsabb koronád!
De ha nézek is rád búsan,
Csak virúlj sokáig dúsan,
Szálljon ég áldása rád.
Nékem ültetett ő téged’,
Majd mikor a hő nap éget,
Lennél árnyas nyughelyem,
És a holdas szép estéken,
Itt alattad karos-széken
Álmodozzam csöndesen.
Hűs árnyadba hadd üljek hát!
Tán a szellő fiam hangját
Suttogja lombod között,
S fel-feltünik vidám képe,
Amint olykor jó kedvébe’,
Hogy virúlj, megöntözött.