Az est leszállt, öltözni kéne,
Estélybe hívtak, menni kell!
De a kandalló közelébe’,
Jól nyugszom itt, mért menjek el?
Derítni mást hajh hogyan tudjak,
A méla bú, ha meglepett?
Hogyan fecsegjek, mosolyogjak,
Mikor nem érzek örömet?
Kandallóm lángja föl-föllobban,
S fölgyúlnak im emlékeim:
Egykor nem ültem így magamban
Itt ültek nőm és gyermekim.
Bennünk, körűlünk mily kedv éledt.
Öröm dagasztá a kebelt!
Oh mily derűlt, mily szép az élet,
Szivemnek vágya mind betelt.
De kedv, öröm madárként rebben,
S virágként hervad el korán:
A kandallót mind kevesebben
Ültük körűl évek során.
Minden tiz év egy-egy új gyászom,
Lesujt a sors kegyetlenűl,
Előbb nőm, azután leányom,
Fiam is végre sirba dűl.
A mély seb is emlékké gyógyul,
Ám mégis folyton seb marad,
Koronként újra meg-megfájdúl,
Mig csak sirunk nyugtot nem ad.
De zaj riaszt föl!... Nincs hát mentség.
A bérkocsi megérkezett;
Öltözzünk gyorsan! Kötelesség,
Tartsuk meg az igéretet.
Bizony kinos lesz a mulatság,
Kinos nekem, kinos nekik;
Társalgásom’ hamar megunják,
S egymást suttogva kérdezik:
«Mi ez? Hová lett szíve, lelke?
Ez az ember nem volt soha,
- Rég ismerem... vajon mi lelte? -
Ily ízetlen, ily ostoba.»