Kertjében nászkoszorúnak
Virágot szed a leány,
Mellette egy ifjú áll meg,
Szomorú és halovány.
Indul a lyány s nem mozdúlhat
És az ifju nézi hosszan;
Mennyi kéj és mennyi bánat
Férhet meg egy pillanatban!
«Szedj virágot és fáradj el
És pihenj meg keblemen,
És ne szólj, ne, hadd beszéljen
Szó nélkül a szerelem.
Emlékszel-e? Én e percnek
Édes kéjét ujra élem,
Mint dajka siró gyermekkel,
Boldog emlék játszik vélem.
Volt és elmult, bár feledni
Tudnám, mint te esküdet,
Oh de feldúlt ifjuságom’
Hogy feledjem? Nem lehet.
E koszorú ott kezedben
Reményeim sírján nőtt fel,
Mely fölött szerelmem virraszt,
A csalódás keresztjével.»
A lyány hallgat, nem tekint föl,
Mint liliom halványul,
A nászkoszorú virága
Megreszket és alá hull.
És az ifju nézi hosszan,
Mintha szíve fájdalmára
Még egy szót, még egy pillantást
Bírni vágynék utóljára.
«Ne kívánd, hogy megáldjalak,
Nem hallgatja meg az ég;
Átkozni nem átkozhatlak,
Fáj a gondolat is még.
Lelkem átok és áldás közt, -
Mint viharban a tört sajka,
Csak a hullám és szélvész zúg,
Néma a haldokló ajka,
Majd ha fájni fog az élet,
Kincs és fény nem boldogít,
És szíved, kit meg nem csalhatsz,
Visszakéri jogait:
Eljövök, hogy megbocsássak,
Vajha ez meggyógyithatna!
De aki eladta szívét,
Nem virad több boldog napra.»