ERDÉLY.

Vadregényes fenyvesek homálya, Sziklabércek, felhők közelében! Üdvözöllek, mint anyát a gyermek, Hű szerelmem forró érzetében.

Szebb talán a rónaság vidéke, Délibábos pusztáknak lapálya, S vonzó, enyhe, édes mosolyával Vidám halmok, völgysíkok hazája.

Mind hiába... köztetek születtem, Csermelyzúgás, bérci vad virágok! Szívem egy, és szívem egy szerelme Csak egyért, csak értetök sovárog.

Mily dicső e bércek közt az élet! Föld fiához közelebb az Isten, S messze mindaz, min a nagy világ csüng, Sápadozva, mint rab a bilincsen.

Forróbb itt a szülőföld szerelme, Szabadabb a szívnek dobbanása, A gyönyörrel félelem határos, S nagyszerűbb a lélek gondolása.

Im az ég és tiszta levegője, Im az erdők tengerének árja, Mely örök zöld s mint a büszke lélek Fellegekben úszik koronája.

Hótetőknek távol csillogása Rá fénylik az erdők éjjelére, Színeikből gyönge szivárványt sző, Hajnal, alkony a táj kék egére.

Oh minő kép! smaragd halmok, völgyek Koszorúja, mint egy tündér álom; Kékes ködben elzavart falucskák, S dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.

Bérc-oldalban nyájak legelésznek, Csermelyek kigyódznak a határon, És fészekként könnyű malmok függnek Zuhatagot síró vén sziklákon.

Itt kél a nap, itt nyugszik le később, Itt néz a sas büszkén a szemébe, Itt ereszti meg szárnyvitorláját, Hogy elsápad a kelő hold képe.

Itt zendíti az erdők tündére Fuvoláját sokszor csöndes éjjel, Kérve a hold édes mosolygását, Bús dalával, harmatos szemével.

Szánja a hold, föllebbenti fátylát, Ajakára nyájas mosolyt vészen, És szerelme fényes tengerárját Elönti az erdő-messzeségen.

Néz a pásztor, s bámulja világát, Hosszu horgas botjára hajolván, S elmereng a távolban morajló Fürészmalom s vizesés siralmán.

A hold fényén, éji pompájában, Im a vidék még egyszer kitárul, Árnyak nyulnak, himbálnak a légben A virasztó hegytetők ormárul.

Álmos erdők mélán álmodozva Felsuttognak, lágy morajt lehelnek; Meg-megharsan távolból egy kürtszó, És reá száz visszhangok felelnek.

Majd a csendben a szomszédfalvakból Az ebeknek csaholása hallik, S nyikorgása borviz-szekereknek A kanyargó úton megnyilallik.

Őrházaknál hamvadó tűz pislog, Egy-egy székely vészi útját arra, Hosszu puska mellett énekelve Bús-nótádat, gyászos Mádéfalva!

De ki tudna mindent elbeszélni Rólatok, ti kedves völgyek, bércek? Még is mért, hogy gyakran elborúlok, És szememben forró könnyet érzek.

A várromok, az ősök sirhalma, Kérdik tőlem: hol Attilla népe? Élt-e még a székely s hol van Erdély Szabadsága, neve dicsősége?

E kérdés csal könnyeket szemembe, Siratom én elhunyt szabadságod S híred, melyet fényessé nem tészen Nap- s holdfényben tündér csillogásod.

De mért sírjak? Amott a sziklákon Felrepülni sascsoportot látok... Hah e bérc a sasoknak tanyája, S itt születnek mennydörgő villámok.

Tán e népnek majdan a sasokkal A magasba szárnyal gondolatja, S a szabadság viharos érzése Hideg keblét még egyszer áthatja.

S újra látjuk szárnya szabadjában Napsugárhoz merész repülését, És meghalljuk hosszu ébredése Villámokkal terhes mennydörgését.