Vén udvarház egy kis falu végén, Puszta falak, düledező kémény; Úgy áll ott az útra kihajolva, Mintha csak egy öreg koldus volna.
Pedig egykor, nem is olyan régen, Tisztes úr volt az egész vidéken, Nyilt kapuja hívta a vendéget, S nem egykönnyen ment el, ki belépett.
Kapuja nincs, gyepes lett a járt út, Gyalog ösvény a fű közé elbútt, Egy kis erdő az udvar sok gazza... Hova tünt el a jó szivü gazda?
Nem lelhette honját a hazában, Messze bolyong nagy Törökországban, Vissza se’ lő, jobb is neki már ott, Itt hazája, háza összeomlott.
Hazáját hogy veszély fenyegette, Régi kardját ő is felkötötte, S mintha nem is ötvenéves volna, Felkapott egy tüzes huszárlóra.
A fiát is elvivé magával, Együtt néztek szembe száz csatával; Fia elhullt, ő maga is vérzett, De lelkében mélyebb sebet érzett.
Neje, lyánya búban tölti napját, Várja férjét, várja édes apját, De csak nem jő, a helyett egy éjjel Im kozák had száguld szerte-szélyel.
Egy csapat ez udvarházhoz téved, Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet, A házat is nyomban rá felgyujtja, Vér is, láng is a vad kozák utja.
Igyen lett rom a vén udvarházból, Három éve immár, hogy ott gyászol; Napról napra, jobban őrli a bú, Omladozik, ha erősebb szél fú.
A teremben, hol egykor vigadtak, Most denevér, vércse, bagoly laknak, Az se’ lakik a szélső szobában, Törmelékén bodza nő magában.
Jobb időből csak a vándor fecske, Régi fészkét aki fölkereste, S megtalálva egy zugolyban épen, Most is vígan fecseget, mint régen.
De akadt a háznak új barátja Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja, Hű részvéttel öleli át karja, S mély sebeit fris zölddel takarja.
Takard, takard!... Vajha így elfödné A remény is, sarjadva fris zölddé, Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk, S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!
Cookies on Poetry Cove