Homlokod miért borúlt be,
Mért e könnycsepp kék szemedbe’?
Oh ne titkold, mondd nekem!
Titkolod, bár aggva kérdem,
Mind hiába, úgy is értem
Búdat, kedves gyermekem!
Vágytál, hittél és szerettél,
Egy hő érzés rabja lettél,
Édes álom ringatott:
Im most álmod szertefoszlott,
Hit, reménység ködbe oszlott,
S csak egy könny, mi fénylik ott.
Nem vagy első a világon,
Kit megejtett csalfa álom,
Kit megsebzett csalfa szív;
Régi törvény már felettünk,
Szenvednünk kell, ha szerettünk,
Ürömünk csak búra hív.
Eszményét szivünk ha véli,
Kincseit hányszor fecsérli,
Lángja szent, oltára nem.
Ám az oltár düljön össze,
De szent lángját megőrizze
Szeretet és szerelem.
Ne titkold hát búsdat, könnyed’,
Öntsd ki, mit szived kiönthet
És enyhűlj meg általa!
Ifju korban a sziv oly dús,
Oly fogékony, bármilyen bús,
S földerűlhet hajnala.