AZ ŐSZ.

Bosszus festők, bús poeták Szegény őszt elrágalmazták. Festik bágyadt-, haloványnak, Gyász szinével a halálnak.

Zengik róla: vége, vége, Oda ég s föld minden éke, S romjain mi föl-föltámad, Csak az emlék, csak a bánat.

Mind hiába rágalmaznak. Kedves őszem, el nem hagylak; Régi hived vagyok immár, Szebb vagy nékem a tavasznál.

A tavasz száz vágyat ébreszt: Izgalomban a természet, Ég megújul, föld feléled, Mindenütt forr, küzd az élet,

Szétszakítja rabbilincsét, Pazarolja összes kincsét; Minden fényes, oly sugárzó, Föl-fölcsattog víg madárszó,

Rügy kipattan, nyit bimbója, Rengeti a szellő csókja, De szellőből vihar támad, Összetör sok hiú vágyat,

De a fény is gyakran éget, Hervasztja a reménységet, S a föld keble, az ég napja, Mennyit igért, meg nem adja.

Kedves ősz, te nem igérsz, adsz, Amit hoztál, mindent itt hagysz. Nincs aszályod, nincsen vészed, Bölcs közép az osztályrészed;

Sátrad az ég szelid kéke, Csendes, vidám, mint a béke; Fényed egy nyájas mosolygás, Nem zavarja a csalódás,

Mert való lett már a vágyból: Érett gyümölcs a virágból. Ott piroslik, kékűl, sárgul, Harmattul és napsugártul,

S ameddig a szem csak ellát, Nyújtja gazdag koszorúját. Mennyi összhang a sok színben, Hogy’ kibékül benned minden.

Köd meglebben, de eloszlik, Észrevétlen szerte foszlik; Halkal itt-ott a levél hull, Önként, nem a fájdalomtul;

A szellő is méla zajjal, Suttog, mint az altató dal, S mintha édes nyugalomban, Szenderegne félálomban,

Meghatná lágy, enyhe érzet: Álmodozik a természet.