Oh ez a dűh, ez a pártdűh
Tart-e még sokáig?
Avagy immár eljutottunk
A végső határig?
Nem jutottunk, sőt félnünk kell,
Vége csak akkor lesz,
Amikor a honfiszívnek
Minden kincse elvesz.
Jó magyar nép, ősi kincsed’
Ily könnyen fecsérled?
Szíved, elméd megromlását
Nem érted, nem érzed?
Pártok felett leng egy zászló,
A haza zászlója:
Pártoké csak addig jogos,
Míg ezt védi, ójja.
Régen két nagy párt elég volt,
Kevés az most, több kell,
Íme négy-öt küzd nevedben,
Szilaj gyűlölettel.
És mily küzdés! Veszni indúl
Régi híred éke,
S léssz magadnak folyton kisebb,
Csúfos töredéke.
Kinn, benn annyi ellenséged,
Magad mért légy azzá?
Sorsod elég bajt hozott rád,
Ne tégy te is hozzá!
Ne idézz fel ádáz harcot
Szenvedély hevében,
De mit nyújthat jó szerencse,
Ragadd meg serényen.
Vége felé jár e század,
Mely újjá szült téged’.
Van-e lelked, megtagadni
Annyi szent emléked’?
Van-e lelked, mit kivívott
Erő, szent akarat,
Elgázolni, tönkre tenni
Egy rövid év alatt?
Nem azért küzdött a honvéd
Sok véres csatában,
És szakadt meg annyi hű sziv
Honfi-bánatában,
Hogy az utód, vak dühében,
Ahelyett, hogy védje,
Megújúlt ősalkotmányát
Darabokra tépje.
Sokszor tiprá alkotmányunk’
Zsarnokkény, de mindég
Visszavívta, új erővel,
Honfikar és hűség;
De ha egyszer, oh magyar nép,
Magad tiprod azt el,
Hasztalan a késő bánat,
Nem éled többé fel!