Vőlegényét sírba tették,
Ifjú kedvét eltemették,
Gyász ruhában, arca halvány,
Élő bánat lett a hű lyány.
Ha a nap már lemenőben,
Ott bolyong a temetőben,
Rá borul egy kedves dombra,
S tört szívének könnyét ontja.
Gyepes hantján az új sírnak
Ibolyácskák nőnek, nyílnak.
Szellő lendül, fű meghajlik,
Halk sohajjok hallik, hallik,
Mintha sugnák a sír titkát,
Vőlegénye hívó hangját.
És a bús lyány leszakasztja,
Rajtok könnye rengedez,
S amint bokrétába fűzi,
Dobogó keblére tűzi,
Megenyhűl nehéz bánatja,
Csendes, nyúgodt, méla lesz.
És elalszik nyoszolyáján,
Kebelén még a virág,
A szerelem mosolyg álmán,
Nem e föld, egy más világ.
És amint a virág hervad,
Édesebben álmodik,
Ő is hervad, véle hervad
És elhervad hajnalig.