Már hát Ámelim elviszed Fellengőn repeső jádzi reményemet? Már hát elviszed e soha Bé nem forradozó szív kiszakadt felét,
Már hát elviszed, elviszed Édes mindenemet, mert magad itt hagyol. S itt hagysz hát, ha nem álom ez, Mellyet képzeletem féltibe rajzola.
Óh, e’ nem lehet az, mivel Még álmomba is e színleni nem tudó Jó szív nem csala meg soha. Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
Minden gondolat, aminő Édessen petyeg el rólok az édes íz A forró ölelés alatt. E két mennyei kis boltozaton belől
Szintoly angyali szív dobog, Amilyen babonás gyenge tapintata. E gyöngy szem sebet ejt, hanem Meg nem csal. Ne ragadd tőllem örökre el
Őket, kis szerelem fia. Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd S úgy tedd által az útjain Leskődő bajokon, s gyenge kezed vigye
Nem hívebb, noha bóldogabb Társ karjára. Tanítsd vak követőidet Édes honjok eránt való Szent hűségre ezen áldozatunk nemes
Példáján. Koszorúk alá Nőtt virtus! te, kiért gerjedezéseit Megfojtá, vezetője légy. Menj hát, Ámelim, a leggyönyörűbb napok
Kísérjék jeles érdemed. Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe, ha Rózsák közt folyik életed. Már én eltakarám a szerelem tüzét,
Béfedvén vele szívemet; Nem tesz már akadályt célod eránt vivő Útadban, kegyes Ámelim. Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
E könnyekkel örök jele Szívünk rettenetes szétszakadásinak. Szépen festegető remény! Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala.
Elszámlált gyönyörű napok, Melyekből az öröm karjai közt, a hív Kellemkék puha szárnyai Lengék a szerelem fűszereit felém:
Csak képzet buborékjai És egy szenderedés álmai vóltatok. Eltűntök! megyen Ámelim S nyúgalmam vele. Óh, lelkemet éltető
Kedves színeim, akiket Gonddal festegetett a kegyek Istene Szűz szájára. Ti bájoló Jóízű ajakak, s édes ölő szemek,
Szépségtekre megesküszöm, Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet Durcás sorsom irígyli is, Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.
Cookies on Poetry Cove