Mind egy célra kell sietnünk, Mind egy úton ballagunk, E pályát hogy kell követnünk, Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak Közös segítségivel E világi vándorlásnak Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat Csupán úgy szakaszthatunk, Ha egynehány jámborkákat A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét Szánkba csak úgy nyelhetjük, Ha a mások szája ízét Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel Csupán csak úgy járhatunk, Ha másoknak kevélységgel A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek Irkáltak, de hasztalan, Mert csak gyötrik az emberek Az embert minduntalan. -
Bűnnek lelke! ki földünknek Színét így elfoglalád, Csak tapodd hát életünknek Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet Meg nem tántoríthatod, Bár elővégy minden mívet, Amivel bosszanthatod.
Buja! Bátran dobzódhatol A szegények zsírjából, Ha jobb, amit kikaphatol Az éhhel-hólt szájából;
De a bálok majd elmúlnak, S ha kifarsangolhatunk, Álorcáink majd lehúllnak, S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény! Élj húzással-vonással: Majd ha elfogy ez az ösvény, Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet Kényed szerint nyeljed el: Egy magamnyi sírhelyemet Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység! Gázolj bátran bennünket: Jó barátok lehetünk még, Ha lejárjuk terünket.
Vedd el minden szabadságom, Lássad, hasznát hogy veszed: Én ott kezdem méltóságom Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél Sovárogni unalmas. Mert addig a torkos elnyél, Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs, Hordjuk tisztán szívünket, Mulattat is ez a nagy kincs, Dicsőít is bennünket.
Cookies on Poetry Cove