Lúdas Matyi

E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded, Nem tudom: a’ bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött Név nélkül; nekem egy szomszédom hozta az Erdő- Hátról vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni

Majd borozás közbenn. Igaz is: mert rajta nem egy-két Vídám estvéket tőlténk; még Marci kanász is, Aki nagy Á-t se tanúlt soha, sokszor majd megütötte A guta, úgy röhögött: No, ilyet soha gazd’uram, úgymond,

Még a hetvenedik nagyapámnak lelke se hallott. Be’ furcsán perdűl, pedig a sor vége nem úgy megy, Mint nótában szokták. Osztán meg akárki Írta, uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak

Tudja, mikíp szokták. Így ítélt Marci tudatlan Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis Munkában, de kivált a többek közt, nekem a sok Körmönfont magyaros szóllás formája, meg a nagy

Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés, Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak Példátlan példás megjobbúlása is egybe

Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is Háromszor tettem fogadást, hogy közrebocsátom A fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit, és már Szükség, hogy szavamat telyesítsem, mint magyar ember.

Ebből áll az egész dolog, amit mondani szükség Vólt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg.

Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink, Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? - Aki erősebb vólt, ugyan az kényére bitangolt. - A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal

Adta jelét olykor bosszújának; de oroszlány Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi visszapofozza, Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől. Elmúlt a vad idő; ki van ennek szabva határa

Szintúgy, mint annak; szent a törvény; s az igazság Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma Hazánknak Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én Döbrögi Mátyássát, mint medvét, mely vadonából

Emberi kézre kerűlt, és már gazdája dudáján Úgy illeg-billeg, hogy rajta akárki nevethet, Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni. Bécsbe ugyan hírem nélkűl szöke pőre gatyában

És boglyas fővel: most én csimbókba kötözve Fürtjeit és e kis kacagánkát vetve nyakába, A korhelyt, fogadott apjának visszabocsátom. Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é vagy az Erdő-

Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe. Már csak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg asszony. Özvegy vólt, s egy rossz fia vólt. Ez munka fejében Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig,

Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén Ácsorgott el egész napokat; jó anyja eléggé Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal Borsót hintett vólna, szitok, mocsok és a hurítás

Annyit tett Matyinak (Matyi vólt neve a sihedernek). Illy tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer Hóltra elúnta magát, hosszúknak kezdte találni A napokat, s nem elég tágasnak az anyja telekjét:

Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a faluvégén Lévő dombig, ahol szoktak vólt mindenik innep Délyesténn az időtöltők karikába hasalni. -

Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként Gyúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású Virgoncok; de csak ott volt már ő s nem sok időre Öszvegyalúlódott velek. - Innen láta először

A mi fiúnk, nézvén szanaszéjjel, az ég karimáján Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi Nyársakat a távol helységek tornyait; itten Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van;

És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár Egy hét múlva esik. - Felpercene benne az ország Látására való kívánság; már az eszében Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;

Nincsen nyugta; fejét töri, míg végére előtte Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. - Anyjának húsz szép annyányi libái valának Egy szép gúnárral, s egy pár öregecske tojóval,

Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy, Hogyha szerencsésenn, úgymond, fel tudja nevelni, Majd egy kis télére valót árulna belőllök. E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,

Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét; A vásárra bemenne velek; jó móddal eladná; S így kapadozva talám kupec is kerekedne belőlle, Mely úton sok rác úr lett abban az időben. -

Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba! Mit keresél az egész nyáron? jobb, hogyha dologhoz Látsz itthonn: - az anyó így s így mocskolta le Mátyást. Ő pedig a vásárra menést feltette magába,

Már pedig ő, amit feltett furfangos eszébe, Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé; És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját: Ám, no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten,

Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés. Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst, S a sutból kivon egy pókháló lepte tarisznyát, Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.

Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá, És egy körmön font ostorral az útra riasztván,

Anyjának minden jót kíván, s ballag utánnok. Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról Azt tartotta, hogy ott neki a Felség se parancsol;

Amit akarta, a’ vólt törvény, s tetszése igazság. - A portékáknak maga szokta kiszabni az árát, És amely darabért többet mert kérni az áros, Elkonfiskáltatta, meg is büntette keményen.

Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle, Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. - Amint Döbrögi úr ekkor szokott sétála alá s fel,

A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe Annyival inkább, mert minden süvegelte személlyét, Csak Matyinak vólt fenn egyedűl a főrevalója. Kérdi az úr: Ki ezen lúdak gazdája? - Magam la!

Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. - Ennye gazember! Nem tudod, itt ki az úr? majd emberségre tanítlak! Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az árra? - Bényomván süvegét, s megrázintván kacagánnyát:

Három márjás, úgymond, párja, az illyen-amollyan! - Kérdi az úr: Id’adod fele árán? - Ő biz az apja lelkének sem alább párját egy kurta forintnál. Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három

Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják; Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös

Karszékből szemlélt. - Matyi így szólt, hogy felereszték: Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád, S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse:

Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza! Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba- Főbe verék, s kiveték jól meghurcolva hajánál Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte.

Míg húzták-vonták, még egyszer visszakiáltott: Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet! Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a sokasághoz: Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!

Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi háznál Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak. A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva

Elment földetlen földig; s elvitte magával A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét. Hogy dühe céljához juthasson, pénzkuporásra Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,

Hol szolgálattal, s néhány nyelvekbe eléggé Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt; S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanúlta A csínnyát-bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez,

Mind erszénnyéhez; hogy Döbrögi meg ne csalódna, Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni. Képe azóta nagyonn elváltoza néki; azomba Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.

Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig, Amellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt. Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,

A fala fel van már építve, de a fedeléhez Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra. Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve. Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekercét,

Zsebbeli ölmérőt s plajbászt egy irhakötővel; És egy vándorló olasz ács-formába jelen meg. Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő, A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével;

Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz; Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja, S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert, Arrafelé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit,

Úgymond, Méltóságos uram! csak ezen vala útam, Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem, Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta, A palotában a kőmíves munka királyi,

Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem, E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni. Mondja az úr: Ezeket bizony én vágattam az erdőn, Csak hozzá vetvén. - Jók, jók, úgymond Matyi, apróbb

Házaknak, de nem illy nagy kastélynak; Róma felé kell Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember. Én, nagyságos uram! láttam, s dólgoztam is egy-két Hercegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből

Nem képes takaros mívet készítni. - Kirántja Mérőjét, mérkéli. - Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik; Ám de hisz’ e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok, Se magam ok nélkűl más munkájába nem ártom,

Menni akar; de az úr megtartóztatja. - Barátom! Még nekem, úgymond, nincs egy áccsal is alkum, az úr hát Járt az olasz földön? - tessék béjönni! - Ebédje Volt-é már ma? Ha a munkám fog tetszeni, nem fog

Nállam az országban nemesebb gazdára találni, Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.

Óh! mond Döbrögi, nincs a földönn oly jeles erdő, Mely az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni. Látni szeretné azt Matyi - Döbrögi pontba parancsol Egy hintóba fogatni. - Szakács tálaljon azonba!

Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni, Sőt tám egyúttal vágatni is. - Egybe az ispánt Szóllítsák! - Kétszáz fejszést rendeljen az erdő

Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a hintó Ott terem. - Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn. A fejszések is ott vagynak már. - Járja az úrral A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát

Sejt meg. - Már minden munkást elrendele széjjel; Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni. Beljebb mennek hát, - vizsgálódnak. Matyi egyszer Mondja, hogy ő már lelt. Egy sűrű völgybe lecsalja. -

Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete vólna. Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni. Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát, Egy gúzzsal, mellyet csak azért font, hogy öszveszorítja.

Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi - úgymond, Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit, S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden. E’ most hát első. - Vág egy jó tölgyfa husángot,

S azzal tarkótól talpig meghányja keményen. Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert famohával A száját jól bétömködte; azomba az erdő Rengett a sűrű kopogástól, s a rohanó fák

Vad morgásaitól. - Mátyás az urat megagyalván És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén, Törli szemét, száját, és a sűrűbe elillant. Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.

Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő Legszebb része; menő félen már a nap: az ember Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja: Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán

Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő. Hallgatnak; de csak a baglyok huholási szakasztják Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. -

Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje Zengeti a zordont; beljebb, beljebb morog, amíg Mélyen elnémul. - Figyelem van utánna, sehonnan Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán,

Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. - Amint egynéhány hajtók a völgyet elérik, Hallanak egy ollyan horkanást, mint mikor a kant

Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót Elhergette. Mi az? Megdobban az ijjedezésre Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt; Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen

Ólálkodva az aljra velek; - mit látnak? az Isten Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is! Fához kötve urok, famohával szája betömve, És a drága ruhák szét vannak rajtva feselve.

Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik A mohot; a rémült ispán instálja alássan, Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen A nagyságos urat? Felelt hellyébe aludt vér

Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. - Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját Megrántá: más a mellette valóra könyökkel

Titokban bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött: Ó fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok - úgymond. Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek,

És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. - Hogy haza commogtak vele a lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar

Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre Öt-hat férjfi cseléd és szintugyanannyi fejérnép Ütköze egymáshoz; nagy vólt egyszóval a hűhó! Hát Matyi hol jár most? Vátig keresék, de az éjnek

Jó oltalma alatt hamar általment a határon, És már új módon gondolkozik a mi urunknak Más izrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb Vándorlott, egy vén doktornál jó darab ízig

Szolgált; (hajdann ez valamely külföldi seregnél Felcser vólt) minthogy híven szolgálta, bizonnyal Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett; Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak,

Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak Cifra nevére; haszonvehető fűvekre, porokra; Érvágó, köppöly, kristély, láncéta, borotva S más borbélyszerszám hasznára; sebekre való szer,

Fördők s párgolatok készítésére, kenőcsre Oktatná őtet. - Feje jó volt a mi Matyinknak, S egy-két hét csak alig múlt, hogy vagy római nyelven Vagy görögűl, sok rossz nyavalyákat elő tuda bölcsen

Mondani; mellyek azon században műbe valának; És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. - Elkéré ekkor doktor Skorbuntzius úrtól Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját,

Bőr-bugyogóját, és a tábori régi kabátját, Hadd csapjon velek egy fársángot földesuránál. Ráállott az öreg, minthogy jó zálogot ígért. - Felveszi hát a vén hacukákat; doktori módon

Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka, Koszperd és bugyogó; úgyhogy Skorbuntzius úr is Megfogván a hasát, majmát majd hóltra nevette. Ő meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját.

Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi Megpüfölés szedres daganatjaitól: ihol újra Látogatásra megyen hozzá Matyi, hajdani szörnyű Ígéretje szerént. Híjjába keríti magát bé

Puzdrás és láncsás hajdúkkal: nincs neki annyi Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerülje husángját. - A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte,

Ott a bírótól katonás hangon kalaúzt kért, Mert ő menni muszajn Szakkerment a Generális, Quartély aki betegh. (Hihető abban az időben Történt vólt e’ meg, mikor a sokféle keresztes Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak

Nagy részét.) Biztatja Matyit szóval, hanem elsőbb Földes urához fut bíró uram, és bejelenti, Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz- Fához kapkoda, és akit csak ajánlani tudtak,

Bárha kerékgyártó, lóorvos, marhakuruzsló Vólt is, kínjában mind meghallgatta tanáccsát. Kéreti hát ezt a felcsert is, hogyha az Istent Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két

Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat Várakozása felett ígér, és a kocsijában Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást

Felváltó posták elvitték csaknem erővel. (Bárha nem említném, lehet elgondolni csak úgy is, Hogy Matyi a képét okosan bé tudta vakolni, És különös módon elváltoztatni beszédét.)

A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal, Mellyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban Kornyadozott: hogy vélt orvossa felé közelített, Majd kirepűlt szedres bőréből; kéri az égre

S földre, hogy illy nyomorúlt sorsán ha lehetne segítsen. Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést Érez megromlott vérében: hogyha azonnal Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonnyal

A szívére megy, és - ekkor vállat von az álnok. Kéri az úr minden szentekre, hogy amit az Isten Értésére adott, rendeljen. Doktori módon Harmadik ujjával megbökvén homloka búbját:

Fördővíz szaporán, úgymond, és fűvek! ezeknek Elszámlálja külön neveket; száz erdei, réti Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék; Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövissek

Hát meg az angyal-, szent- s ördög-gyökerek (mivel akkor A fűvek neve csak barom, ördög s szent vala; Fűvész- Könyv még nem lévén). Nosza ispán, szólga, poroszló, Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba- konyhaleányok,

Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó, Egy szóval minden, valamely’k csak elől vagy utól volt, Fusson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre; Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta.

A nép mind kirohant, egyedűl egy sánta banyára Hagyván a tüzelést; hanem a szemfül Matyi ettől Úgy szabadúla meg: a paphoz küldé, hogy az Istent A fűveknek erőt szerző menybéli malasztért

Kérje a hívekkel. - Maga megvizsgálja az úrnak Vakszemeit; kendőt vesz elő, s addig simogatja A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor Megköti hátulról tarkójánál. Uram! úgymond,

Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend Megveretett, s lúdját elvette, de hasztalan a szót Nem szaporítom; elég, hogy most másodszor adom meg, Amit megmondtam; főképp hogy kend is a hosszas

Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád, Harmadszor se fogok majd késni. Előveszi osztán Döbrögit, és a vert testét megdöngeti rútul.

Ekkor az ágyfőből a pénz kulcsát kikeresvén, Lúdjaim árát és költségemet elveszem, úgymond. Azzal búcsút vesz, kimegy, a paripára felugrik; S illa berek. - Haza jő a fűvész csorda rakodtan:

Bészalad egy szobalyány, meglátja az úr csuda képét; Elsikkantja magát, kifut, öszverikoltja az udvart. Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol van az orvos? Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög

Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak? Óldjuk meg szaporán. - A félholt Döbrögi ekkor Már csak alig szuszogott, és minden pontba elájúlt. S csak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi vólt az,

És hogy agyon kínzá. - Mind lóra kap, aki csak ülhet, Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már Tudj’ Isten hol járt, bizonyos, hogy csalfa örömmel És degesz erszénnyel tért meg Skorbuntzius úrhoz.

Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes Orvosokat hívtak, s kurrenst küldöztek az ország Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása Végett; csakhogy az ő képét igazán leírni

Nem lehetett; minthogy mindég más színbe jelent meg, Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban Történt, a’ bizonyos: megtetszik az akkori törvény- Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre

Feljegyzék a nagy Törvénykönyvben, hogy az ollyan Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink vólt, Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány. Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi úrnak eléggé

Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység Sem vólt éltéhez; hanem a bölcs orvosok által Nagy nyavalyáján a munkás természet erőt vett, És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte

Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette, Mert csak lúdtollat látott is, azonnal elájúlt; Még a lúdimagistert is ki akarta csapatni

A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább Rektornak hívatja magát, s minden követőit, Húsz láncsást csak azért tartott, hogy tíze napestig, Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar

Környékén; - hozzá közelítni akárki fiának Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes vólt. Hogyha az udvarból a jószágába kiment is, Tíz láncsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. -

Ezt Matyi is, mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit; annak, Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. - Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak

Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember, Megjelenik paripán, a lóvásárba bolyongván. Meglát egy virgonc lovat egy idegen sihedernél; Kérdezi, hogy mire tartja? Uram, csak száz arany, úgymond.

Cimbora, hogy lehet az? Matyi így szóll. Úgye komázol? Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél. Ugyde Uram! felel a siheder, jó nagy Magyarország, És mégis ki hagyom mindjárt vájatni acéllal

Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe. Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki. Int neki, - félre megyen vele. - Nézd, ottan lakik egy úr,

A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte, Tán tudod azt magad is - majd itt kocsikázik el arra; Tíz láncsás katonák lovagolnak hintaja mellett; Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad

Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi; osztán Kotródj ám, mert száz lelked lesz, mégis az ördög Elvisz, ecsém! ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én Megveszem a lovadat; felpénzűl, hogy bizonyos légy,

Tíz aranyat feladok: majd meglelsz engemet itt s itt. Tetszett a tűzről pattant sihedernek az alku, És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. - Egyszer lárma esik, - riogatják széjjel az embert;

Döbrögi jő hintón, útjából félre vonódik Minden igaz lélek. - Pezseg a pozsgás sihederben A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt Érjék Döbrögiék; mint a nyíl utánnok ereszti

Ráróját; - Lassan, lassan, uraim! kiabálja; Mellészöktet a hintónak. - Tudod-é uram, úgymond, Hogy ki vagyok? Tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok! - Uccu! Rajta legény! ordítja az úr - egyszerre utánna

Hajt a tíz láncsás; de mi haszna, nyomába se hágnak. Fogd ki kocsis nyerges lovadat, mond Döbrögi, jobb e’ Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany, aki Elfoghatja! - Szorítsd! Maga a hintóra felugrik,

És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánnok, Hogy fogják már el Matyit. - Ő pedig a kerek erdő Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját:

Mit bámul az uram? nem fogják azt ma el, úgymond; Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, akit Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel. Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte

Vólna, talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek: Öszverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le. Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor; S erszénnyét a lúd árába viszont kiürítvén

Mondja: Ne féljen az úr, már többet nem verem én meg. Azzal lóra kapott, s elment dólgára örökre. A tizenegy lovasok nagy későn visszakerűltek, Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a

Megzsákolt urok is, kit elérkezvén, kocsijában Bággyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes Tarkón csípni Matyit. Nem is a’ vólt, Döbrögi mondja, A négyelni való, megvert háromszor. - Az Isten

Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal. Ezt mondván, megtért a kastéllyába, s azonnal Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván Ójni magát ezután az erőszaktételek ellen;

És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik, Embertársaival; jól is végezte világát.